„Orbánnak takarodnia kell, mert ellehetetlenítette, hogy saját kecóhoz jussak a környéken!” – Igen? Akkor nézz körül, kisfiam, Svájcban

Onnan lehet érezni, hogy azért itt az elmúlt években minden ellenkező híresztelés ellenére elég sokan nőttek bele elég nagy jólétbe, hogy hány huszonegynéhány éves egyedülálló fiatal véli egyenesen abnormálisnak, hogy nem képes zsebből venni magának egy lakást – egyikük a minap egy budai zöldövezeti buszon a fülem hallatára fejtette ki, hogy

Vagy legalább a belvárosban.

És lássuk be, valamelyest érthető is ez a reménytelenségérzés abban az esetben, ha valaki mióta az eszét tudja, a családtámogatásoknak is köszönhetően 

– ezek után mindenképp elborzasztó lehet belegondolni, hogy végtelennek tűnő évtizedes küzdelemre, sőt, a kétségtelen áremelkedés miatt kompromisszumokra is szükség lehet egyetlen legitim kívánság teljesüléséhez. Egy kis kitekintésnek azonban talán mégis itt az ideje, ha már az nem érv, hogy a szülők vagy a nagyszülők egészen pontosan hány végigrobotolt, végigtakarékoskodott és végigbarkácsolt év után váltak egy tehermentes ingatlan büszke tulajdonosaivá

Nézzünk hát körbe, mi is a helyzet 2025-ben a szerencsésebb történelmi fejlődési országokban, amelyeket egyetlen Orbán se sújtott csokkal, otthonteremtési programmal és kedvezményes kamattal.

„Magas igények, könyörtelen valóság: a Z generáció lakhatással kapcsolatos kívánalmai éles ellentétben állnak az anyagi lehetőségeikkel. A 35 év alattiak mintegy 40 százaléka álmodik saját házról vagy lakásról, a valóság azonban mást mutat: az első ingatlanjukat vásárlók átlagéletkora ugyanis jelenleg 48 év” – írta nemrég az újság melyik országban? Svájcban. Bár arrafelé eleve van hagyománya az egész életen át tartó lakbérfizetésnek, az esetek jelentős részében ez egyszerű kényszer:

Ennek megfelelően az egyszemélyes háztartásban élőknek például csupán szűk egynegyede tulajdonos; a nyugdíjasok korosztálya az egyetlen, ahol a saját ingatlannal rendelkezők száma eléri az 50 százalékot (túlnyomórészt jelzáloggal terhelten).

Érdeklődők tanulmányozhatják a svájci kommentelők ezzel kapcsolatos eszmecseréit: az idősebbek sorra arról számolnak be, hogy bár ők már saját otthonban élnek,

– az egyik ilyen házaspár húszéves korában kezdte a kemény spórolást, és így 42 éves korukra teljesült az álmuk. Más viszont azt írja, hogy az ő szülei az egész életüket végigdolgozták teljes munkaidőben, mégse jött össze nekik a saját lakás; ezért akad is, aki kijelenti, hogy mivel ma már annál is reménytelenebbnek tűnik a helyzet, ő bizony nem áldozza arra az életét, hogy 80 éves korára ingatlantulajdonossá váljék, már ha elél addig. Valóban tény:

(a Magyarországon belül kirívóan drága Budapesten az MNB és a GKI szerint nagyjából feleennyi ideig kellene a magyar fizetésből spórolni).

Nem mintha a bérlés sokkal kecsegtetőbb megoldás lenne Svájcban: egy szakember nemrég figyelmeztetett, hogy

– a bevándorlás és az egyszemélyes háztartások számának növekedése miatt ugyanis a kereslet egyre nagyobb, a kínálat pedig szűkös.

Jó, de mi Ausztriát akarjuk utolérni, nem Svájcot! – kiálthatna fel a magyar fiatal. Bécset valóban szokás ebben a témában (is) bezzegezni, csakhogy ott a lakások mindössze 19,6 százaléka saját tulajdonú, míg 77,5 százalékuk bérlakás. Lehet onnan inspirálódni bérlakásépítés-ügyben, nem kérdés – saját tulajdonú ingatlanokkal azonban Bécs pont nem dobálja meg a fiataljait.

ezen belül a frusztráció „a bérlők, a fiatalabbak és a városlakók körében” a legnagyobb (olyannyira, hogy Bécs már az élhetőségi rangsorban is kezd lejjebb csúszni). A vonatkozó tanulmány szerint sokan „nem érzik magukat tartósan otthon” a bérleményükben, nincs elég hely, nem mindig vonzó a környék, és túl magasak a költségek –

Különös tekintettel arra, hogy a bérleti szerződéseknek már a többsége határozott idejű, ami a bizonytalanság mellett gyakoribb lakbéremeléssel jár. Ezzel összhangban a felmérésből egyértelműen kiderül, hogy a lakástulajdonosok jóval kisebb arányban érzékelik a válságot, míg „a megtakarításokkal nem rendelkező vagy bizonytalan munkaviszonyban lévő fiatalok számára a helyzet egyre inkább kilátástalan”.

„a portugál fiatalok 89 százaléka kész ehhez lemondani az utazásokról, a szabadidős tevékenységekről és a vásárlásokról” – olvassuk egy friss ibériai kutatás eredményeit, miközben mindkét országban tüntetések zajlanak a tarthatatlannak nevezett lakhatási helyzet miatt. Francia lapokból megtudjuk: egyre gyakoribb, hogy

közben a Süddeutsche Zeitung pár hónapja alapos tényellenőrzéssel állapította meg, hogy Münchenben 1999 és 2021 között nyolcévi fizetésről 18 évi fizetésre nőtt egy átlagos 100 négyzetméteres lakás ára. Mindenfajta csok nélkül.

Hollandiában pedig épp arról az egyre terjedő gyakorlatról cikkeznek, hogy a tehetősebb szülők növelik a meglévő jelzáloghitelüket, hogy a plusz hitelből jó adósként segítsék gyerekeik lakáshoz jutását, családi háttér nélkül ugyanis az nemigen megy – ami azért probléma, mert egyrészt növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket, másrészt még inkább felhajthatja az árakat.

Könnyebb lesz mindettől a magyar fiatalnak saját lakáshoz jutni? Nem lesz könnyebb, természetesen. Bátorságot és tettrekészséget azonban talán adhat a tudat: bármennyire is csúnyán fest a helyzet, egy svájci vagy bécsi fiatalhoz képest a hasonlóan keményen dolgozó magyar kortársuk

***

(Nyitókép: Orbán Viktor Facebook-oldala)